Covid vége – nincs vége – nyitunk, zárunk – oltás 1,2,3,4? – WHO: vége a járványnak – kötelezettségszegési eljárás Magyarország ellen – EU tagság – orosz-ukrán helyzet… Csak a mai nap sajtójából. Ez a mai termés a The Economist reggeli hírösszefoglalójából.
Meghalt egy távoli rokonom, gyerekkori barátom. Fiatalabb volt nálam egy évvel. Nagyon rendes srác volt. Bár mostanában ritkán találkoztam vele, mindig szeretettel emlékszem vissza azokra az évekre, amikor még Keszthelyen nyaralgattunk a nagymamájánál. El kellene menni a temetésére.
A legidősebb unokahúgom felhív, és megint elpanaszolja a sérelmeit a családjával kapcsolatban. Nem is értem, miért van az, hogy egyes emberek alapértelmezettnek veszik, hogy másokat bántsanak? Tényleg ennyire rosszak lennénk mi néhányan? Van akit nem mernek bántani. Próbáltam már sok mindent. Ha csak csendben maradok és viselem a bántást, akkor a lelkem elkezd lefelé száguldozni az érzelmi szinteken. A végén már mozdulni sem bírok. Ha megpróbálom elmagyarázni az álláspontomat, az engem ekéző kitalálja, hogy amit mondok, miért nem valós. Még ellenem is fordítja, aminek a hatására egy idő után ugyanott tartok, mintha semmit sem mondtam volna. Ha dühömben visszabántok, elmagyarázzák, hogy hisztérika vagyok, a családban a gyenge láncszem. Ilyenkor az értetlenségem emészt fel, a tehetetlen dühöm. Egyszerűen nem is tudok mit mondani annak a fiatal lánynak. Neki legalább itt vagyok én, van valaki, aki érti és megérti. Néhány mondat, amire panaszkodik:
– Összevesztél a pasiddal? Hülye vagy? Menj és béküljetek ki!
(Csak egy kis megértésre vágynék. Tényleg nincs hozzá jogom, hogy megvédjem magam?)
– Hogy tudtál így felöltözni? Meg fogsz fázni!
(Szerintem jól nézek ki, és én tudom, hogy fázok-e.)
– A húgod miért nincs itt? Kutya kötelessége lenne itt lenni.
(Hogy lehetnék felelős más döntéséért?)
– Segíts a nagyanyádnak! Ne hagyd, hogy túlbeszélje magát! Vigyázz rá!
(Miért engem utasítasz rendre helyette?)
– Apád nem küldött megint pénzt! Te jóban vagy vele, intézd el, hogy fizesse ki a húgod új kabátját! Mi az, hogy nincs hozzá közöd! De igenis van! Mindig is önző voltál!
(Olyan jó lenne, ha az emberek magukról beszélnének!)
Normál esetben képes vagyok szorongás nélkül befogadni ezeket a híreket. Vannak azonban olyan napok, amikor nem. Most sem. Na tessék! Már megint szorongok!
El kellene menni arra a temetésre. Csak megállok a hátsó sorban, és úgy csinálok, mintha ott sem lennék.
Valahogyan rendeznem kell a sorokat a lelkemben. Ilyenkor jönnek a függőségek. Lássuk csak: csoki… nincs itthon. Kávé-cigi… Megint magas a vérnyomásom. Shopping az Andrássy úton… Már nincs rá idő, indulunk Csopakra. Fagyi… az sincs itthon. Megölelni a férjemet… Na ez most jó, de nem elég. Kell egy cigi.
Csak tudnám, hogy hogyan lehet ezt a fajta kommunikációt elviselni. Én már csak az unokahúgomtól hallom ezeket, valamikor direktben szenvedtem el. Évek óta távol tartom magam a családom másik felétől. Anyám már nem mer engem irányítani, az öcsémmel pedig öt éve kerüljük egymást. A feleségeit és a lányait távol tartom. Kizárólag a legidősebb unokahúgommal tartom a kapcsolatot, aki ugyanúgy szenved közöttük, ahogyan én annak idején.
A temetésre nem megyek el. Az étkezőasztalt leterítem a legszebb terítőmmel, közepére teszek egy gyertyatartót és meggyújtok egy gyertyát. Ez az én szertartásom. Én most így búcsúzom.
És igen! Mikor máskor is csörögne be anyukám, ha nem pont most. Csakhogy én már tudok “vetíteni”! A pszichológia hatalmas és életmentő találmánya:
– Szia Édesanya! Hogy vagy?
– Köszönöm, hát, megvagyok. Csak ez az undorító idő ne lenne ilyen! Borzalmas. Esik az eső. Milyen idő van nálatok?
– Pesten? Borús
– Ja, hogy Pesten vagy? Azt hittem, Csopakon. Mikor mentek Csopakra?
– Holnap.
– Igen? És mikor?
– Nem tudom.
– És mit csinálsz most?
– Semmi különöset.
….. (csend)
……(csend)
– Akkor jó! Na szia, vigyázzatok magatokra!
– Szia!
Nem mondasz semmit, nincs fonal amit felvegyen… Mégis és mindig van valami, amit magunkért megtehetünk.
