Mint egy óvodás, aki attól fél, hogy rajtakapják valamin, leült a szekrény mellé a sarokba, hogy elolvassa az üzeneteket. Májusig görgetett vissza. Most augusztus vége volt! Tegnap volt a születésnapja, amire a NŐ 50 hatalmas cuppanóst küldött. Nem barátit. Megfordult körülötte a világ. Úgy érezte, megrengett alatta a föld, a szíve kihagyott és bár ez csak a másodperc töredéke lehetett, neki egy évszázadnak tűnt. Mintha egy párhuzamos univerzumba került volna. Mintha ez nem is vele történne. Pedig csak fel akarta tölteni Dávid telefonját.
Mari semmit, de semmit az égvilágon nem vett észre. Utólag visszagondolva persze rájött, hogy voltak jelek, amiket akkor elhessegetett.
Most mit tegyen? Ébressze fel? De akkor szembesíteni kell a csalással. Nem csak Dávidot, hanem saját magát is. Akkor már igazi lesz. És különben is, reggel nagyon korán kell kelnie. “Nem, majd holnap este, ha hazajön”. Nem szerette a veszekedéseket. Nem is tudott veszekedni. Hangosan beszélni, kiabálni sem. Megfájdult tőle a torka. Valószínűleg nem tudatosan, de mindig kerülte a konfliktusokat. Ezért kezelni sem tanulta meg őket. A szülei házában sem esett egy hangos szó. Egyetlen egyszer csattant el egy pofon az arcán, amit ö nagyon igazságtalannak tartott.
Másnapra fegyelmezett volt a magatartása. Lehet, túlságosan is, mert addigra teljesen elfogadta a helyzetet. Átesett a ló túlsó oldalára. Tök mindegy volt, hogy David mit mond. Úgy érezte, mintha már el is váltak volna. Azért a hétvégi utazás egy kicsit aggasztotta. Edit barátnője 40. házassági évfordulója lesz. Megígérték, hogy elmennek, sőt szerepelniük is kell, ezt nem mondhatják le. Majd jókat csevegnek az autóban. Ha-ha.
Edit előtt persze nem tudta titokban tartani a történteket. Úristen, ez az elfogadás! – ennyit mondott.
A parti vége felé aztán Marinál elszakadt a cérna. Edit és lánya állították le, hogy ne dobáljon már üres üvegeket az út másik felére az éjszaka közepén.
Addigra Dávid már nem volt ott.
Egy válasz
Hiteles az érzések ábrázolása.