Andrea

Bár a szülei is itt lehetnének! Mennyire szeretné, ha édesanyja is láthatná őt a szebbnél szebb ruhákban. A húgának küldött egy rövid üzenetet, de választ még nem kapott rá. Talán most! Még a bemutató előtt van idő, gyorsan megnézni a telefonját..és…

Andrea Budapestre érkezett. Utolsó percben tudta meg, hogy ő is ott lehet a kifutón, ahová évek óta vágyott. Belebújhat azokba a csillogó, ruhákba, amelyek a vállfákon lógva várják, hogy kicsomagolják őket. Néhányat az ő csodás alakjára is felpróbáltak. Egy-egy ruhaköltemény több millió forintot is érhet. Most minden vágya beteljesülhet. Az elmúlt évek keserves munkájának, sok titokban elhullatott könnycseppnek meg lesz az eredménye. A kifutón, a fényben! Végre megmutathatja, hogy mennyit tud, hogy mennyit ér! Ő, Mezei Andrea! Egy vidéki kisvárosból, Párizson át, Budapesten! Végre beérkezhet! Innen már egyenes út röpítheti a csúcsig, a teljes sikerig.

Ádám megszokott izgalmi állapotában készülődik a bemutatóra. Ilyenkor nem lát, nem hall! Senkit nem vesz emberszámba. Andrea az első lány, akivel kezdődik a show, már készen kellene lennie! Itt kellene állnia, teljes sminkben, frizurában, de ő nem lát senkit! Andrea helye üres! Mit csinál ez az ostoba lány! Mondana cifrábbakat is, de nem lehet. Hol van Andrea? Ki látta? Miért nincs itt? Hirtelen észreveszi, ahogy Andrea félig felöltözve rohan az autója felé, és valami értelmetlen szöveget kiabál, hogy mennie kell! Sietnie kell! Sajnálja! Majd elmagyarázza!

– Sajnálhatod is anyukám! Többet ide be nem teszed a lábad! Kár volt ennyi évet rád pazarolnom, és amikor a legnagyobb lehetőséget adom, akkor hagysz cserben! Nagyszerű! – kiabálja Ádám, majd csapkod, ordibál.

– Jaj, csak időben érkezzek meg! Nehogy késő legyen! – mondogatja Andrea magában vezetés közben.

Az intenzív osztály előtt találkozik a családjával.
– Miért van anya az intenzíven? – kérdezi szinte köszönés helyett.
– Ha érdekelt volna anya sorsa, akkor tudnád! – förmed rá az öccse.
– Csendesebben fiam! – Majd apja megöleli Andreát.
– Apa! Ugye bemehetek? – kérdezi kétségbeesve.

Andrea leül az betegágy mellé, és megfogja az ismerős kezet. Mennyire megváltozott az elmúlt négy év alatt. Szíve összeszorul, nem tudja, hogy édesanyja ilyen rossz állapotban van,

– Istenem, mi lett belőled édesanyám! – sóhajtja.

A beteg arcon egy mosoly suhan át, és halkan, nagyon halkan megszólal.

– Kislányom! De jó, hogy itt vagy! – majd a szeme újra lecsukódik.

Andreának lelke mélyén ezer és ezer emlék kelt életre. Nagyon hasonlított az édesanyjára, mindenki azt mondta, hogy az anyja lánya. Szívesen hallgatta édesanyja történeteit az Anna bálokról, ahol mindig ő volt a bál szépe. Ismerte édesanyja álmait, aki szeretett volna manöken lenni, de az ő születése megakadályozta ebben.

Mindig azt mondta neki: Nem baj kislányom! Nem sajnálom az elszalasztott lehetőséget, mert neked, majd minden sikerülni fog!

– Kisasszony! – állt meg mellette egy orvos. – Kérem, ne fárassza tovább a beteget!

Andrea búcsúzásként megszorítja édesanyja kezét, aki gyengén viszonozza az érintést, és halkan felteszi a legfájóbb kérdést: jól megy minden? Jól vagy, kislányom?
Nem tud válaszolni, torkát a sírás szorongatja. Menekülni szeretne! Oda, ahol nincs gond, betegség, kétségbeesés!

– Hogy van? – kérdezi a húga, amint kilép a szoba ajtaján.
– Mennem kell! – mondja csendesen. – Várnak rám! Már így sokat késtem.
– Menj csak! – mordulnak rá a testvérei. – Ebben jó vagy! Menj!

Andrea újra a kocsijában ül, és száguld Budapest felé. Édesanyja kérdései zakatolnak a fejében. Egyáltalán nincs jól, és ami a legnagyobb fájdalma, hogy semmi sincs rendben. Édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy tanuljon. Legyen diplomája, legyen valami a kezében, amihez ért. A szépség mulandó. Ebben a világban nem elég szépnek lenni, érvényesülni is kell. Most már ő is tudja és érti. Megtapasztalta a saját bőrén. A főiskola helyett Ádámot választotta, aki akkor nyitott új üzletet Párizsban. Minden szépet és jót ígért. Ó, de bolond is volt. Karrier, csillogás, házasság! Hogyan is mondhatná el az édesanyjának, hogy Párizsban derült ki, Ádámnak már van odakint családja, ő csak tartalék, és egy harmadosztályú garzonlakás boldogtalan bérlője. Ádám sokáig a kifutó közelébe sem engedte, megtiltotta, hogy fényképezzék. Keményen dolgozott a varrodájában, hogy a mindennapi kenyere meglegyen.
Hetek óta úgy érzi, mintha a testét is kicserélték volna. Talán nincs egyedül… de ezt a gondolatot hamar kiverte a fejéből. Ilyen vele nem eshet meg!

Mire a bankettre visszaérkezett, az utolsó vendégek is elmentek. A lányok civilben, a technikai személyzet pakol.

– Na végre! Hol voltál? – ordította Ádám, amikor meglátta. – Hogy gondoltad, hogy a bemutató előtt, csak úgy elsétálsz?
– Sajnálom, el kellett mennem! – mondta Andrea kimerülten. – Nem tehettem másként!
– Cserben hagytál! Tudod milyen fontos megrendelők ültek a nézőtéren?
– Tudom, de kaptam egy sms-t, ha még szeretném látni az édesanyámat élve, akkor azonnal induljak haza. Több órás, súlyos műtéten esett át.
– Elindulhattál volna a bemutató után is! Egyáltalán mi közöd van még a családodhoz?
– Nem érted? Anyám súlyos beteg! Lehet, hogy nem éri meg a reggel! Látnom kellett!
– Évekig egyáltalán nem érdekelt, hogy mi van velük, egyszer sem akartál hazajönni!
– Azért nem jöttem haza, mert annyi pénzem sem volt, hogy kifizessem az útiköltséget. Te hírnevet és pénzt ígértél! Közben évekig cselédnek használtál.
– Ma felléphettél volna!
– Ilyen lelkiállapotban nem léphettem a kifutóra. Látnom kellett az édesanyámat, talán utoljára!
– Hát most láttad. Boldog vagy? De a karrierednek annyi. Én többé nem kockáztatok. Soha többé nem akarlak látni!