Anna letette a telefont és benyomta a vészvillogót, lassított, aztán sávot váltott és a következő
kijáratnál kihajtott az autópályáról és megállt a pihenőben. Üres aggyal ült a kocsiban.
Alig fogta fel a szavak értelmét. A döbbenettől meg sem tudott szólalni, amikor a kolléganője zokogva mondta el, hogy Péter délután meghalt. Évi szavai visszhangzottak a fejében. Összeesett az utcán, infarktust kapott. Ösztönös mozdulattal igazította meg balkezével a szemüvegét, jobbal görcsösen fogta a kormányt. Eleredtek a könnyei. Az anyósülésre dobott táskájában papírzsebkendő után kutatott.
Amikor megnyugodott egy kicsit, alkudozni kezdett. Lehetetlen, hogy meghalt! Tegnap egyeztették, hogy jövő héten megbeszélik a következő három hónap értékesítési elképzeléseit. A szokásosnál picit feszültebbnek tűnt. Ebben a munkaerőhiányos helyzetben ez nem volt meglepő. Éppen azt tervezgette, hogyan állítsa fel a második műszakot a foghíjas létszámból. Ráadásul a Covid is csak bújócskázik vele: eltűnik, aztán váratlanul felbukkan. Legutóbb az egyik kulcsembere, a műszakvezetője lett beteg.
Bement a benzinkút shopjába és vett egy capuccinót elvitelre magának. Visszaült a kormány mögé. A tejes kávét kortyolgatva megpróbálta összeszedni a gondolatait. Forduljon vissza Budapestre, vagy menjen haza a szüleihez? Útközben egymás után hívták a kollégái, hogy hallotta-e, mi történt?
Péter még csak 54 éves volt! A nagyobbik fia most ballagott.
Ő volt az utolsó mohikánok egyike a cég vezetői között. Az elmúlt évek alatt sokan kicserélődtek.
Nyugdíjba mentek, gyereket nevelnek, vagy átmentek a szomszédos gyárba dolgozni. Pétert is hívták, de ő maradt. Nagyon kedvelte a férfit. Talán szerelmes is volt belé. Ezt soha nem merte bevallani magának.
Nem tudja mi lesz Péter nélkül. Elege volt az üzemből, a munkaerő problémákból, az
alapanyaghiányból, a vevők ingerült telefonjaiból. Korábban milyen lelkes volt! Szerette, amit csinált. Késő esténként is telefonált, ha egy kamion nem indult el időben. Eszébe jutott egy nápolyi nyaralása, amikor egész nap csörgött a telefonja. Nápolyból csak az Anjou palota egyik termének üvegpadlója maradt meg az emlékezetében, meg az üvegpadló alatt egy csontváz. Nem mert átmenni felette a terem másik oldalára. Ma sem érti, hogy mi történhetett vele. Talán az volt
az első komolyabb figyelmeztetés, hogy valami nincs rendben, változtatni kellene. Hány éve is ennek? Több mint hét!
Itt jártak a gondolatai, amikor a város határát jelző táblához ért. Nem igazán
tudta felidézni az utat a szülei házáig. Egy régi emlék villant be, amikor elesett a biciklijével és az édesapja az ölébe kapta úgy rohant be vele a házba. Az emlék hatására újból eleredtek a könnyei.
A könnyein át megelevenedett gyerekkorának biztonsága, szülei szeretete. Egy jó élet ígérete.
– De jó, hogy itt vagy! – fogadta kitörő örömmel az apja. Szorosan ölelték egymást, mint a biciklis baleset idején, jó harminc éve. Az apja megvárta, még csendesedik a zokogása, aztán megkérdezte: mi baj van kislányom?
– Apa! Ha az élet ilyen törékeny, akkor végre élni szeretnék! – tört ki Annából a hosszú évek óta elfojtott érzés. – Felmondok hétfőn! Nem forgatom tovább a mókuskereket!
A napok óta tapasztalt ólmos fáradság helyett élet költözött a testébe.
Egyszerre érzett fájdalmat, szomorúságot, örömöt és megkönnyebbülést.
