Anyaságok

Sokkal jobban szeretem a nyári ruhákat pakolni a bőröndbe, mint ezeket a nyavalyás sícuccokat.

A gyerekek előtt imádtam a síelést, gyakran elképzeltem, hogy az én gyerekem is már kétévesen, bukósisakban, bot nélkül fog lefelé száguldani a fekete pályán. Persze. Azt is elképzeltem, hogy cumizni se fog soha. Meg köztünk aludni. Meg tévét nézni. Meg majd csak bio ételeket eszik. Aha. Nézzél be hozzánk egy vacak nap végén, simán ‘mcdonaldsos kaját esznek és közben nyomkodják a telefonjukat. Inkább nem nézek oda. Rettentő fárasztó örökké fegyelmezni.

Szóval dehogy viszem én síelni a gyerekeket! Előbb repülőzünk 12 órát a trópusokra, hogy ott  egy szál fürdőruciban ellegyünk két hétig!

Már előre látom magam előtt,

ahogy a kicsire reggel felrángatok három réteg ruhát, térdelek a latyakban, próbálom becsatolni a sícipőjét, nyomja a lábát, hisztizik, az apja idegbeteg, nekem csorog a hátamon a víz a kabátban meg a maszkban, mire rácibálom a kesztyűt, és ahogy elkészülünk, pisilnie kell.

A nagynak megjött a menzesze, lőttek a wellnessnek, duzzog majd délutánonként a szobában.

De most már mindegy, vágjunk bele!

Az Alpokban a reggel szikrázó napsütéssel és orkán erejű széllel köszöntött. Ahogy széthúzom a nehéz függönyöket a földig érő ablak előtt, kitárul a világ. A hegycsúcsok felett rózsás színű felhőpamacsok ülnek, a fenyők szépen egyszerre nyújtóznak oldalra, mintha csoportos jóga órán vennének részt. A fütyülő szél magasba repíti a havat, fehérre festi vele a levegőt és az eget. Ijesztő és gyönyörű egyszerre.

A síelésnek lőttek, kimegyünk sétálni a befagyott tóra. Ahol előző nap bokáig érő hóban jártunk, ott csúszós jég fogad. Óvatosan lépdelünk, a hideg csontig hatoló. A hirtelen széllökések szinte elrepítenek a hószemcsékkel együtt, fel az égig. Hiába öltöztünk melegen, a ruhák közötti apró réseken utat talál a szél, tüskeként vágódnak bőrünkbe a fagyos jégszilánkok, hórengeteg örvénylik körülöttünk a levegőben. Sosem láttam még ehhez hasonlót.

A fényesre koptatott jégen nehezen kapaszkodik meg a lábunk

Egyik pillanatban gyönyörködünk a környező hegyek napsütötte látványában, a következőben egy váratlan széllökés kis híján felborít, telefújja arcunkat hideg, éles, kemény hódarával. Mintha apró kövekkel dobálnának meg. A kutya pisil, csúnya sárga foltot hagy a makulátlan fehérségen. Utána rángatja a pórázt visszafelé, neki ennyi elég volt a sétából. Elesünk, nevetünk. Nagyon fázunk.

Lefagy az orrunk, mire visszaérünk a hotelbe. Az alacsony mennyezetű, párás, forraltbor illatú étterem téglából rakott kandallójában hívogatóan ropog a tűz, a bárpultnál pirospozsgás arcú férfiak nagy hangon énekelnek.

A szomszéd asztalnál vajszínű garbót viselő chivava ül egy széken, gülü szemeivel meredten bámul kifelé. Elegáns ruhát viselő gazdája proseco-t kortyolgat, száján élénkpiros rúzs. Szokatlan látvány a maszkos arcok között.

Reggelre eláll a szél, nincs mese, indulunk síelni

A kicsi lányom  nem szereti az ismeretlen szituációkat. Ilyenkor mindenbe belekapaszkodik, hátha sikerül kihátrálni a helyzetből, megúszni, elfutni, elbújni.

Reggel 7 és 10 között a következő problémákkal állt elő:

-miért csak fehér bugyikat hoztam neki, ő feketét szeretne,

-rémesen szúr az aláöltözet, ő ezt biztosan nem veszi fel,

– a sízokni borzalmas, nem lehet felhúzni, másikat kér,

-nem kér másikat, nem fog kétszer öltözni,

-tudhatnám, hogy utálja a rózsaszínt, miért vettem rózsaszín varrású pulcsit, bezzeg a tesójának kék varrás van a felsőjén

-ne fésüljem fogmosás közben,tudhatnám,hogy zavarja

-ő akart a Marci mellé ülni

-keserű a narancslé

-nem szeretne egy csoportban lenni a Marcival…

Amint megjön az oktató, egy csapásra jófejjé változik, lepacsiznak és már mennek is. Egy csoportban Marcival.

Ez kemény menet volt, de enyém a délelőtt

Már indulok is a csúcsra vezető felvonóhoz, rajtam kívül egy lélek sem ül rajta.

Fellebegek a felhők közé, néma csend, sehol senki. A hegytetőre érve ellököm magam a felvonó ülésétől, nem is látom hol a pálya, mintha egy pohár tejben állnék. Kicsit gyorsabban dobog a szívem, átfut rajtam, hogy ha itt valami baj történik, meg se találnak a ködben, de már indulok is a szinte függőleges, csupajég lejtőn lefelé.

Imádom a hangot, ahogy a keményre fagyott hó surrog a lécem alatt! Megtalálom a ritmust, sebesen kanyargok az üres, széles pályán, csodálatos ez az érzés, ilyenkor tudom igazán hogy élek, színtiszta boldogság! Keskeny erdei útra lelek, a mély hóban tűlevelek és törött gallyak, a levegő fenyőillatú. Könnyedén siklom a vastag törzsű, kékeszöld fák között, a távolban hóval borított hegylánc, egyik csúcsát misztikus fénybe vonja a szikrázó napsütés. Eljátszom a gondolattal, hogy ha itt élnék a hegyen, így kéne lejárnom a faluba vásárolni. Elképzelem a házikóm, oldalában felhalmozott tűzifa, a boltot, ahol lisztet meg cukrot veszek majd, mikor felharsan mögöttem egy ismerős hang.

-Anya mi van, alszol? Gyere, kapj el!

Nagylányom nevetve, kipirult arccal száguld el mellettem, mire észbe kapok, már a kanyarból integet. Győzött.

Anyának lenni sokszor szívás

Egy hideg, esős hétvégén hiába húzódnál be puha pléddel betakargatva a kanapé sarkába egy könyvvel, ha két nyolcéves kislány kórusban követeli, hogy ugrálóversenyt akarnak rendezni, méghozzá most azonnal.
Szombat délután, Cyberjump trambulin park.
Online megvettük a jegyet, pár perccel a kezdési idő előtt érkezünk. 
Láthatóan a város minden gyereke itt rendezte ma a szülinapi buliját.
Benyomakodunk az ajtón és beállunk a kanyargó sorba. Csatakosra izzad hajú, uv zöld zoknis, felpörgött gyerekek rohangálnak a sorbanállók között. Hőség van, a meleg télikabátban folyik rólam a víz, a maszkban nem kapok levegőt, a mögöttem lévő túl közel jön hozzám, a futkározó gyerekek meglöknek, a zaj hatalmas, mindenki türelmetlen. Én is.
-Elnézést, annak is sorba kell állnia, aki online vett jegyet?
-Nem tudjuk, mi is úgy vettük.
-Anya, mikor ugrálhatunk már?
-Villő, fogd meg a kabátom!
Kezemben már három táska, két kabát, érzem hogy kúszik egyre feljebb az vérnyomásom. Mekkora balek vagyok, hogy hagytam magam erre rábeszélni!
Végre oda érünk a pulthoz, mutatom a qr kódot.
-Nem regisztrált a bejáratnál – közli a pénztáros.
-Mit nem regisztráltam? Jegyvásárláskor kitöltöttem minden adatot!
-Csak az önét. A gyerekek nincsenek beregisztrálva.
Kezemben a kabátokkal és a táskákkal elővarázsolom a hátizsákomból a telefonom és a szemüvegem, közben elég csúnyákat gondolok magamban a pattanásos pultosról. Lepakolni nincs hova, mögöttem zúgolódó tömeg, a két gyereknél már elfogyott a cérna.
A maszktól bepárásodott szemüvegem mögül keresgélem a Cyberjump weblapját, a regisztrációt, gyerekenként hozzá adom a neveket, születési időt, nem jó a formátum, nem enged tovább lépni, ja persze, az adatvédelmet is ki kell pipálni.

Kész. Már meg is van

Tizennégy perc idegbaj után le tudok pakolni egy kényelmetlen székre, lábam alatt a linóleum ragad egy kiömlött üdítőtől, a gyerekzsivaj túlharsogja a zenét, nincs levegő, de legalább 45 percig senki nem szól hozzám. Kiveszem a könyvem a táskámból. Még új, annyira makulátlan. Végig simítom a sima, hűvös borítót. Ekkor meghallom. -Anya, kísérj el wc-re!

Spar, vasárnap délelőtt

Hatvan körüli, jól öltözött hölgy böngészi a növényi tejek leírását. -Elnézést, ön szerint ebből tejszínhabot is lehet csinálni?- nyomja a kezembe a dobozt. Növényi krém rizstejből. Még nem is láttam ilyet.

-Sajnos nem tudom, sosem próbáltam, rendes tejszínt használok.

-Na, ugye! Mindig mondom a menyemnek! Minek ez a sok ilyen mentes meg olyan mentes hülyeség! Aztán a gyereknek meg eltörik a keze egy kis eséstől, mert nem kap elég kalciumot!

Azt hiszi attól lesz jó anya, ha a legújabb divat szerint eteti a gyerekét?!

Középiskolai felvételi, nyomtatvány halmok

Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor a kitöltendő űrlapon az anyja neve rublikánál a saját nevem ugrik be, nem az anyukámé?

Nemsokára lesz a születésnapja.

Még csak 79 éves lenne.