Ezen is túl vagyunk – mormolta Sándor maga elé. A felesége nem válaszolt, bár csak ketten voltak a fülkében.
Hazafelé tartottak.
Az asszony gondolatait az elmúlt két napban történtek, és az utazás előzményei foglalták le. Pénteken vidékre mentek, hogy meglátogassák a szüleit. A szülők sátortetős házban laknak, az udvaron disznóól, tyúkól, konyhakert van, az előkertben tátika, sarkantyú, liliom, nemes pipacs, nyár végén őszi rózsa. Irén lánykorában büszke volt a takaros házra, a nagy tisztaságra, az édesanyja kézimunkáira, a ropogósra keményített díszpárnákra, terítőkre. Nem hitte, hogy a gyermekkori otthonát másképp is lehet látni, mint ahogy ő látja. Szívesen ment volna a szüleihez gyakrabban, de félt a feszültségtől. A férje minden utazás előtt eljátszotta, hogy kegyet gyakorol Irén szüleinek látogatásával. Irén előre tudta minden erről szóló beszélgetésükről, hogyan zajlik le, mégis kezdte, végezte.
– Miért nem akarsz jönni?- kérdezte Sándortól.
– Már sokszor elmondtam. Nincs szükségem arra, hogy 300 kilométert zötyögjek, aztán elhadarják nekem az összes falusi pletykát olyan emberekről, akiket nem ismerek. Anyád olyan zsírosan főz, ha csak rágondolok a főztjére, epebajt kapok, ráadásul megsértődik, ha nem eszem egy púpozott tányérral a töltött káposztájából. Nem beszélve arról, hogy a többi rokon is odajön anyádékhoz, mind egyszerre beszél, nem jutok szóhoz, de ha szóhoz jutok is, minek?
-Egyszer egy évben kibírod – emelte föl a hangját Irén.
-Nem tudok jó képet vágni, ha látják rajtam, hogy nem érzem jól magam köztük, rosszabb, mintha el se mennék -győzködte a feleségét Sándor.
– Én mindig elmegyek a te szüleidhez- nyelte a könnyeit Irén.
– Ebben a városban laknak, nem kell náluk aludni, hamar vége a látogatásnak-ütötte meg Irén fülét az ellentmondást nem tűrő hang.
– Jó. Akkor ne gyere – sírta el magát. – Rólunk mindenki azt hiszi a faluban, hogy elváltunk, csak nem mondjuk senkinek.
– Tehetnek egy szívességet – vont vállat Sándor.
Végül hajlandó volt utazni. Megúszták a két napot, említésre méltó baj nélkül. A hazaúton a vonatkerekek hangja álomba ringatta Irént. Álmában olyan házasságban élt, amelyben a férje egyetért vele, és örömet szerez neki.
5 válasz
Elég gyakori problémáról írtál ebben az írásodban, nekem el is indult a fantáziám arra vonatkozóan, hogy milyen történetet tudnék szőni köré. Egy életkép jelent meg előttem olvasás közben egy házaspárról és megindultak az érzéseim, szinte éreztem az asszony kínlódását a férjével szemben. Úgyhogy nekem “átjött” a mondanivalód.
Lehet rosszul érzékeltem, de 2 helyen én a jelen idő helyett, múlt időben fogalmaztam volna: “A szülők sátortetős házban laknak” én itt automatikusan múlt időt használtam olvasás közben és a végén az utolsó mondatban is. Köszönöm az élményt! 🙂
Nagyon örülök, hogy tetszett az írásom, köszönöm az észrevételeket.
Nagyon jól érzékeltetted Irén szorongását, azt, hogy Sándor szándékosan nem akarja megérteni a feleségét. Nagyon tetszett, ahogy ezzel az egy jelenettel éreztetted, hogy milyen a házasságuk. Gratulálok!
Jó írás. Sok családra jellemző. A férfi nem diétázik, csak válogat. Persze, lehet erről beszélni a vendéglátóval, esetleg csökkenti a fejenkénti zsír adagot. Sajnos nem ez a jellemző! Lehetne valóban lemondani erről a látogatásról. Miért ne mehetne haza egyedül az asszony? Meglehet, furcsa, s a falu a szájára veszi, de kit érdekel?
Szerintem a jelen idő a jó, hiszen a ház régen is ott volt, ma is ott van.
Milyen pontos és hogyan éljük ezt meg: „Szívesen ment volna a szüleihez gyakrabban, de félt a feszültségtől. „?!
Él bennem a szöveg, sokat gondolok rá, köszönöm.
Nagyon szívesen olvasnám tovább Sándor és Irén történetét. – Jó a névválasztás: Irén nekem városi, Sándor nem. 🙂
Lenne mit elemezni a két szereplőn. Nagyon jó!